TRAOD-1-HU

"A rohadt életbe! Most maradj csöndben, Lara...!", suttogta magának. Igazából sikoltani szeretett volna vagy legalább hangosan káromkodni. Sam élete azon múlt, hogy gyorsabb lesz-e, mint az előkészületek, amiket a Solari mindenféle mondakörből összekutyult szent szövegei előírtak. Erre itt bujkált egy kőkorlát mögött tehetetlenül, arra várva, hogy egy egész ezrednyi élőholt szamuráj átvonuljon előtte.

A papkirálynő harcosai voltak, akikkel a lány kénytelen volt megismerkedni az elmúlt napokban. Majd' kétezer éve hűséget fogadtak Himikónak, és úgy tűnt, ez az eskü még most is köti őket. A szekta vezére láthatóan nem parancsolt nekik, csakis a viharok királynője szólíthatta őket erre a szertartásra. Talán az új királynő beavatására készültek, talán más volt a ceremónia célja. Akárhogy is, csak jöttek végeláthatatlan sorokban, ősi japán szövegeket mormolva, élükön a tisztjeikkel és eggyel azok közül a rettegett "Oni" kolosszusok közül, amikkel Lara semmiképp sem akart szemtől szembe találkozni.

Ahogy a hatalmas terem egyre jobban megtelt, a lány látta, hogy semmi esélye egy ekkora sereggel szemben, és arra sem, hogy itt lent feltűnés nélkül átjusson a kijárathoz. Egy verem fenekén érezte magát egy csapat mérgeskígyóval, és a helyzete pillanatról pillanatra romlott: a katonák egyre csak gyűltek odabent, a termet elárasztotta a lábuk alatt gomolygó szürke, szagtalan köd. Lara csak remélhette, hogy nem szívott máris halálos adagot valami ismeretlen méregből, mert a fejét nem emelhette a korlát fölé, ahol tiszta volt a levegő.

Végre elérte a lépcsőt, végre fölfele kúszhatott, teleszívhatta oxigénre szomjazó tüdejét. Magasan a sereg feje fölött végignézett a termen. Megtalálta, amit keresett: keskeny párkány húzódott végig az erkélyeken kántáló harcosok lábánál, amin egy kis szerencsével végigkapaszkodhat a terem túlsó végéig.

Az ellenség feje fölött lógva újra körbepillantott. Remélte, hogy a ceremónia jobban leköti őket, mint a fölöttük néma csendben himbálódzó betolakodó. Azonnal megbánta, a látványtól az egész teste megrándult. Hajszál híján elengedte a párkányt, amibe kapaszkodott.

Már nem páncélos katonák fegyelmezett sorait látta. Tógába bújt aszkéták álltak összetett kezekkel, egyformán, mint egy klónhadsereg. A lábuk beleveszett a padlón gomolygó szürke ködbe, az arcuk rejtve maradt, a fejük elmosódott, mint megannyi hiba a Mátrixban. Ő mégsem a változástól döbbent meg, inkább az rémítette meg, hogy ezek az alakok mennyire ismerősek voltak. Az ösztönei, amikre már megtanult hallgatni, azt súgták, hogy valami nagyon fontos dologról feledkezett meg a múltban, és az élete múlhat azon, hogy emlékezzen. De hiába.

Lent a terem közepén egy lángoló farakás előtt két egyforma tógás alak egy harmadikat vetkőztetett. Ez az alak kisebbnek és viseltesebbnek látszott a többinél, a fejét mintha baltával hasították volna ketté, a tógája szakadt rongyokban lógott csontsovány, görnyedt alakján. Ezeket a rongyokat fejtette le most a másik kettő, olyan óvatosan, mintha egy kegyetlen királynőt szépítgetnének, aki egyetlen rossz mozdulatra a hóhér kezére adná őket. A ruhák alól lassan egy bomló holttest bontakozott ki. Ahogy egyre több rothadó hús és leplezetlen csont vált szabaddá, az alak egyre jobban felegyenesedett. A sok száz lidérc-szerzetes áhítattal figyelte a halott apát átalakulását.

Aztán négy magasabb, éppen olyan sovány alak lépett az apát köré. Megragadták a karjánál és a lábánál fogva és húzni kezdték, négyen négyfele. A vállukon égő lángok végigszaladtak a karjukon, át az apát testére. Kettészelt fejükből szüntelen kántálás áradt és egyre erősebben húzták a főpapjuk végtagjait.

Lara tudta, hogy most kell eltűnnie, amíg nem késő. Aztán majd gondolkodhat, hogyan omlasztja rájuk az egész épületet. Azt hitte, ezt az érzést a szigeten töltött első nap kiölte belőle, de most rettegett. Ahogy próbálta magát felküzdeni a szabadulást jelentő párkányon, izzadt, remegő ujjai megcsúsztak. Az utolsó pillanatban új fogást talált, de a teste a falnak csapódott, apró köveket szórva a lent állók közé. A szertartásmestereket elfoglalta az apát darabokra tépése, de az egyik közlidérc felkapta a fejét. Koponyája körül hirtelen szerteszét futottak a tömörítési hibák, sötét szemüregéből rosszindulatú fénypontok méregették a lányt. Aztán döntött. A torkát fülsértő visítás hagyta el. A többi ránézett, de mire követhették volna a tekintetét, a lidérc már nem nézett sehova. A fejét ametiszt lángokból szőtt nyílvessző fúrta át, a koponyája füstté oszlott, a tógája üresen omlott a földre. Lara egy pillanatra egy lány karcsú alakját látta megvillanni, fekete hajcsóva tűnt el egy oszlop mögött a terem túloldalán. Megbecsülte a másodpercet, amit ajándékba kapott: átvetette magát a párkányon és futásnak eredt a lidércek sugárnyalábjai között cikázva.

* * *

Végre utolérte az elkerülhetetlen. A palotából egyenesen egy újabb szakadékba futott, ahogy már annyiszor az elmúlt napokban. Csontrepesztő puffanással terült el a katlan alján, valahogy feltápászkodott, fájdalmasan izzó karjával megfeszítette az íját és újra meg újra lőtt. Végül elfogyni látszott az a néhány lidérc, ami idáig követte. Lara utolsó erejével egy szikla mögé bukott. Áldotta a szerencséjét és ismeretlen jóakaróját, hogy a halott apát (vagy Oni?) nem talált rá. Innen már nem vezetett út sehova. Jártányi ereje sem volt, és biztos volt benne, hogy azt a szörnyeteget nem fogná sem a nyílvessző, sem a golyó.

A tekintete egyre jobban elhomályosodott. Kis fehér állatot látott felé ugrándozni, a nyomában lobogó hosszú fülekkel és dús, bozontos farokkal. Aztán felkavarodott a gyomra, ahogy a föld megrándult alatta. Hullám futott végig a szeme előtt a levegőben, a talaj kicsúszott a keze és a térde alól. A kis fehér lény sarkon fordult és elinalt arra, amerről jött, Lara pedig végképp elterült. Annyi ereje maradt csak, hogy a fejét oldalra fordítsa, hogy ne csak a kőtörmeléket lássa az orra előtt.

Az elmúlt napokban megannyi reménytelen harcban megannyi hajmeresztő sebet szerzett. Ezekre már csak halvány hegek emlékeztették, és ő nem is gondolkodott el ezen a furcsaságon. Olyan volt ez, mint valami isteni kegy, de mindennek vége szakad egyszer. Kifogyott a kegyből, a szerencséje vagy az istene elfordult tőle. A ruhája vérben ázott, fél lábában éles csontvég szúrását érezte. Arra gondolt, hogy örökre itt marad, és már nem is bánta. Becsülettel küzdött, de a sziget erősebbnek bizonyult. Talán itt az ideje, hogy megtanuljon veszíteni.

"Nem hagyhatunk itt ennyi sötétséggel, Lara-chan! Magadhoz vonzod a lidérceket!"

Nem volt biztos, hogy tényleg hallotta a hangot, és a következőt sem. Mintha halk kurrogás szólt volna a sűrűből, és megjelent egy újabb kis állat feje. Ragyogó lila szempár nézett a lányra a sötét pikkelyes gyíkpofa mögül. Az állat résnyire nyitotta a száját, és vigyorogva, mintha csak gúnyolódna, ráöltötte hosszúkás nyelvét. Aztán előlépett az ágak közül, és két hátsó lábán szemtelenül peckesen az erőtlenül heverő lányhoz sétált.

Lara önkéntelenül megrándult, de az erejéből többre nem futotta. Lenyűgözve nézte, ahogy a nagyra nőtt varjúra hajazó állat megáll mellette és színpadias mozdulatokkal megigazgatja a szárnytollait, mintha csak a furcsaságával kérkedne. Egész testét lila fényben játszó fekete tollak borították, csak a szárnyait díszítette egy-egy fehér ív és gyíkszerűen hosszú farkának tollai közé vegyültek lila és fehér sávok. Lara tudott egy sor hozzá hasonló állatról, de azokhoz képest Yamatai ősi királyságát csak tegnap alapították. Elképzelte meglett állatkertigazgatók csapatait sorbanállni, hogy a fél karjukat odaadhassák ezért a lényért.

Az állat még közelebb lépett, hosszú farkával egyensúlyozva lehajolt és egyenesen Lara szemébe nézett. Mikor egy pislantáson kívül más választ nem kapott, kinyújtotta a nyakát, óvatosan apró hegyes hüllőfogai közé vette Lara egyik ujját és megpróbálta a kezét kirágatni a feje alól. Aztán mindkét karmos kezével beleakaszkodott, teljes kilónyi súlyával küzdött, de hiába.

Végül csapkodva felegyenesedett, mérgesen cserregett és felborzolta a tollait. Hosszú, görbe lábujjkarmával türelmetlenül dobolt a sziklán, amíg a lány összeszedte maradék erejét és a kezét a lába elé lökte. Akkor újra lehajolt és gondosan megvizsgálta a gyűrűt, amiről Lara furcsa módon elfelejtette, honnan is került hozzá, de tudta, hogy minden ifjúkori kalandja során elkísérte.

Ha Larának lett volna elég ereje, most biztosan megrázza a fejét. "Ez nem egy állat."

Inkább egy újabb rejtély az elátkozott szigetet övező ezernyi másik közt. Figyelte, ahogy a titokzatos lény megfordul, és a farktollai közt hagyott résből lelógó lila ékkövet a gyűrűjéhez érinti. A lány úgy érezte, mintha a gyűrűn át kirántanák a testéből. Eljött az a pillanat, amikor nem bírt kapaszkodás nélkül feküdni a földön, de már kapaszkodni sem tudott. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a tudata a sötét semmibe zuhanjon.


* * *

Már hajnalodott, mikor magához tért. Az első dolog, amit meglátott, az idegesen fel-alá járkáló kis fekete állat volt. Egy alig látható erőteret vizsgált, ami remegő levegőoszlopnak tűnt csak, ahonnan Lara nézte, de a lény számára áthatolhatatlan falnak bizonyult. Az gondosan benézett minden sarokba, a szárnyaival végigtapogatta a falat, mintha rést keresne rajta, de láthatóan nem járt sikerrel. Mire megelégelte, az evezőtollai rendetlenül meredeztek szerteszét. Esetlen mozdulatokkal megpróbálta legnagyobb lábujjkarmát is beleakasztani az erőtérbe, de ez sem járt eredménnyel. Ekkor megállt high-tech börtöne közepén, jobb szárnyának három karmával a fejére simuló rövid tollak közé túrt, aztán a mozdulatot a levegőben folytatta, mintha a képzeletbeli haját vetné hátra. Úgy tűnt, hamar ráébredt a mozdulat értelmetlenségére, mert bosszúsan leült egy fűcsomó tetejére és a gondolataiba mélyedt. Ha lehet, most még kevésbé keltette állat benyomását, mint korábban.

Lara elfordította a tekintetét és meglátta a másik kis lényt. Úgy döntött, alaposan megfigyeli, mielőtt egy hirtelen mozdulattal esetleg elriasztaná. Ha a fekete történelem előtti átmenet volt hüllő és madár közt, ez bundás lény határozottan emlősre emlékeztette. A mérete, a kinézete és a póz, amiben ült, rövid orrú, bozontos farkú fehér macskát idézett. Épp csak a létszámfeletti végtagjai rontották el az összképet: Lara semmiféle, valaha élt földi állatról nem tudott, aminek a füléből kézszerűen elágazó csápok nőttek volna ki. Ez az állat ráadásul ékszert is hordott, akárcsak az a másik, amit éppen megfigyelni látszott.

A látványt különösnek kellett volna találnia, de ugyanaz az érzés fogta el Larát, ami korábban a lidércek fölött lógva: a kis fehér állat furcsán megszokott volt a tudatalattijának.

"Érdekes."

Aranyos, szinte gyermekien vidám hang szólt a fejében.

"Úgy tűnik, tudsz rólunk. Most talán egy korábbi kudarcunkra próbálsz minket emlékeztetni, vagy csak álcázni próbálod magad. Valóban sikertelen volt a kapcsolatfelvételünk ezekkel a lényekkel, rosszul mértük fel a fejlettségi szintjüket. De tudjuk, hogy te nem tartozol közéjük, épp úgy gazdatestet használsz, mint mi. Sokat tanultunk azóta, megvannak az eszközeink, hogy megítéljük a képességeidet. Nyilvánvaló, hogy az intelligenciád elégséges a kommunikációhoz. Éppenséggel felülmúlod a bolygó uralkodó fajának átlagát."

Larának csak a szeme mozgott, ahogy a "hang" forrását kereste. Az volt az érzése, hogy a szavak nem neki szóltak, ő csak véletlenül hallgatott bele mások beszélgetésébe.

"Ki vagy te? Ismered és használod a lélekkő-technológiánkat és pontosan akkor és ott bukkansz föl, ahol és amikor egyszerre két fontos kísérletünk eredményét készülünk megfigyelni. Mi hasznod származik az információból, amit itt nyerhetsz? És miért avatkoztál bele az egyik kísérletbe? Akárhogy is, gondoskodom róla, hogy a másikat ne tudd befolyásolni!"

A bezárt lény dacosan felszegte a fejét és karmaival újra a fejtollai közé túrt. Úgy tűnt, a kérdések neki szóltak, ő pedig nem akart együttműködni. Mintegy válaszképp az erőtér zsugorodni kezdett. A gyíkmadár gyűlölködve nézett ellenfelére. A jobb szárnyát furcsa, kényelmetlen pózban maga elé húzta és a végével a levegőbe bökött. A fehér állat értetlenül nézte, de Lara felismerte a gesztust, és önkéntelenül is elnevette magát. Ugyanis amit a gyíkmadár feltartott, az az evezőtollakkal ékesített középső ujja volt.