literature

TRAOD-2-HU

Deviation Actions

alvaro84's avatar
By
Published:
1.5K Views

Literature Text

2. Reptile ~ Hüllő

 

v1.0

Homura már azelőtt tudta, hogy a ház üres, hogy a szemét kinyitotta volna. Hiányzott minden kis zaj, amit normálisan csendben lévő emberek keltenek. Hiányzott az érzet, ami a családja tagjait jelezte odabent. Valami más is furcsa volt, de a lány egyelőre nem tudta volna megmondani, mi az. Hiányérzete volt, csak így egyszerűen, tárgy nélkül.  

Kinyúlt maga mellé az ágyban, a keze valami szokatlant tapintott. Papírlap zörgött, ahogy megmarkolta. Úgy ült fel, mintha darázs csípte volna meg, a szeme felpattant és az írásra meredt. Madoka üzenete volt, a lap alján a megszokott aranyos rajzos aláírással. De az aláíráson kívül semmi sem volt rendjén. Homura éppen azért vállalta magára a Megváltó elárulásának bűnét, hogy Madokának ne kelljen újra meg újra kitenni magát a veszélynek, amit a rendszer felügyelői jelentettek. Most ő volt a tolvaj, aki egy magasan fejlett idegen faj orra elől halászta el újra meg újra a lehetőséget, hogy mások keserves munkájának az utolsó, keserű gyümölcsét begyűjtsék. Ezt a rendet borította fel éppen Madoka, és a jelek szerint jó oka volt rá.

A levél szerint egy eldugott szigetre szólította a kötelesség, és kérve kérte a másik lányt, nehogy utána menjen. Homura olvasás közben fel-alá járkált, aztán sóhajtva gyűrte össze a papírt. Durcásan meredt maga elé, miközben a galacsint újra kiegyengette és a tükör elé ejtette. Ha Madoka visszajön, feltétlenül beszélniük kell erről.  

A következő állomás a fürdőszoba volt, aztán - már utcai ruhában - a konyha következett. A ház továbbra is kihalt volt, Junko szokás szerint dolgozott, Madoka pedig valahol a Sárkány-háromszögben készült helyette egy mentőakcióra. Homura elképzelte, ahogy a kedvese tehetetlenül szemléli egy mágikus lány szenvedését, minden keserűségét, minden fájdalmát átérezve, tudva, hogy a legutolsó pillanatig nem avatkozhat be. Ez a gondolat a sértődöttség utolsó cseppjét is elmosta belőle, csak a bűntudat apró tüskéjét hagyta a lelkében. Neki kellene most ott lennie, még akkor is, ha Madokának igaza volt.

Egy nedves puffanás, és Homura máris a képét törölgette, aztán felvette a padlóról az alakját vesztett paradicsomot. "Ezt megérdemeltem.", gondolta, és próbált a bűntudata helyett az aznapi teendőkre koncentrálni. Körülnézett, keresve, mivel tudná legalább itthon hasznossá tenni magát. A konyhapulton újabb papírlapot talált, amiből kiderült, miért nincs itt Tomohisa, és hogy milyen feladatot szán nevelt lányának.

- Szóval Takkun új óvónénije kíváncsi a Halál Angyalára... - foglalta össze Homura gonosz kis félmosollyal. A derék óvodapedagógus igazából Kaname Tatsuya családtagjait szerette volna megismerni, de a lány biztos volt benne, hogy a kisfiú máris elejtett egy-két, kívülállók számára elég furcsa megjegyzést Madokáról és róla. - Nem okozhatok csalódást!

Homura máris célbavette a legközelebbi egész alakos tükröt, hogy a külsejét összhangba hozza Takkun meséivel. A kissrác odavolt az őslényekért, és neki volt is egy kéznél. Finoman megérintette a bal füléről lógó lila kis ékkövet.

- Ébredj, Mei, ma mi hozzuk haza Takkunt!

A füléről kis fekete árnyék tekeredett le, az ékkövet maga után húzva végigszaladt kinyújtott karján, aztán rövid siklás után a legközelebbi fotel támláján landolt. A futást kis gyíkként kezdte, aztán két lábra emelkedett, és ami a bútoron landolt, már inkább egy négy szárnyú, hosszú farkú varjúfélére emlékeztetett, rengeteg apró foggal és a szárnytollai közt megbúvó karmos ujjakkal, mint maga a megtestesült evolúció.

Homura végignézett a kicsiny raptor tollazatán, aztán újra a tükör felé fordult, hogy a sajátját rendezze. Ledobta otthoni ruháit és boszorkányos gyorsasággal öltötte magára az aznapi öltözékét, rövid fekete szoknyát szegecses övvel és lila ékkőmintás harisnyával. Felülre fekete pólót húzott, aminek a mellén fehér betűkkel egyetlen szó díszelgett. Mei egy rikoltással helyeselt és rövid siklás után a lány derekáról a tarkójára kapaszkodott. A fejét Homura haja közé fúrta és fekete-fehér szárnyait a nyaka köré fonva vigyorogva nézett előre, pont a "Reptile" felirat fölött. A tükörből figyelte, ahogy gazdája sötét árnyékkal kiemelte a szemét és halvány rúzzsal kihúzta az ajkait.

Mikor a lány elégedett volt az eredménnyel, fogta a kulcsait, és nekivágott a városnak. Takkun óvodája nem volt messze az iskolától, ahova ő járt Madokával együtt, így nem fárasztotta magát azzal, hogy egy zsúfolt busszal vitesse el magát, hanem egyszerűen végigsétált a parkon és a hídon, ahogy a többiekkel szokta más reggeleken, amikor kedve tartotta. Innen-onnan intettek neki, ő pedig mosolyogva visszaintett. Könnyű szívvel tette, őket nem neki kellett elvinni, ha ütött az órájuk. Ebben az új életében rengeteg dolga volt, mégse volt még soha ilyen felszabadult.

Egy pillanatra kívülről látta magát, ahogy talpig feketében, karmos-fogas gyíkmadarával a vállán mosolyogva szelte a virágzó fákkal szegélyezett sétányt. Hirtelen ötlettől vezérelve felszökkent és leérkezve lábujjhegyen megpördült, aztán összevigyorgott tollas csatlósával: egy Disney-hercegnő jól sikerült paródiájának érezte magát. Nem, több volt annál: ő maga volt a Halál, a világ felének teljatalmú ura. Vagy inkább a világ teljhatalmú urának fele.

Felnézett az óvoda épületére. Szerencsére kevesebb rajta az üveg, mint az én iskolámon, gondolta Homura. Csoda volt, hogy ép emberek kerültek ki abból az intézményből. Az óvoda a hivalkodóan modernista város sokkal barátságosabb arcát mutatta: az előtérben hatalmas cserepekben fikuszok és pálmák, az egészségesen átlátszatlan falakon parafa táblák mindenfele rajzokkal, képek a gyerekek és Mitakihara mindennapjaiból és az álmaikról. Homura megállt az egyik ajtó előtt, és bekopogott. Amíg várakozott, a mellette a falra rajzszögezett képet tanulmányozta. Minden bizonnyal Takkun rajza volt, látszott rajta Madoka hatása. Mei a válláról átugrott a faliújságra és az összes karmával a puha parafába kapaszkodva közelebbről is megvizsgálta a papírlapot. Abban Homura egyáltalán nem volt biztos, hogy egy normális állat felismerné a saját képmását, de a kis raptor a tudatalattija része volt. Az ajtón kilépő óvónő is biztosan észrevette a hasonlóságot, mert egy kurta sikkantással ugrott hátra, amikor azt hitte, hogy a rajzolt lény ugrott rá.

Az ajtóban gyülekező gyerekek nevetve mutogattak a gyíkmadárra. Mielőtt az óvónő magához térhetett volna, Mei újabb célpontot talált. Gyorsan belibbent az ajtón, vegigfutott a hosszú asztalon és egy újabb ugrás után máris a függönyön kapaszkodott fölfele. A gyerekek Tatsuya kivételével követték és tátott szájjal figyelték, ahogy boszorkányos gyorsasággal vegigkúszott rajta és egy másodperc múlva már a mennyezet alól fürkészte a termet. A kisfiú közben a guggoló Homura nyaka köré fonta a karjait, és hagyta, hogy a lány mosolyogva fölemelje.

Az óvónő megigazította vékony keretes szemüvegét és ahogy Homura letette Takkunt, rászólt a gyerekre:

- Menj be te is a terembe, fogd meg azt a nagy varjút! Szeretnék egy kicsit beszélni...

- Mei nem varjú, hanem Homura-nee-chan dinoszaurusza! Visszajön, ha Homura-nee-chan hívja! - vágott vissza Tatsuya, de engedelmeskedett.

- Akemi Homura. - mutatkozott be a lány egy mély meghajlással.

- Tamura Ari. - válaszolt az óvónő, óvatosan méregetve a talpig feketébe öltözött, bakancsos lányt. - Akemi-san... Ha meg nem sértelek, kije is vagy Tatsuyának? Azt hiszem, kissé élénk a fantáziája. Mikor végigkérdeztem az új csoportomat a családjukról, azt mondta: apa, anya, Madoka, és a barátnője: Homura-nee-chan, a Halál Angyala. Ti ilyen... punkok vagytok? Mit csináltok egyáltalán otthon? Nehéz dolga lehet veletek annak az aranyos embernek!

- Ha ismerné Madokát, soha nem mondana ilyet! - emelte fel a fejét Homura, hogy élesen az óvónő szemébe nézzen. Tamura tett egy tétova lépést hátrafele.

- Tomohisa-sannak Madokánál jobb lánya nem is lehetne! Ő és Junko-san pedig igazán remek szülők. Boldog vagyok, hogy befogadtak a családjukba. - folytatta szelídebben.

- Kaname-san csak annyit mondott reggel, hogy te jössz a kisfiúért. Na de "a nővére barátnője"... Nem vagy fiatal az ilyesmihez? Mégis, hány éves a "Halál Angyala"? - Úgy tűnt, a nyelve hegyén van még valami, de azt inkább megtartotta magának.

- Idősebbek vagyunk, mint amennyinek látszunk. - válaszolta óvatosan a lány. Éppenséggel játszhatott az óvónővel, szórakoztatta is egy kicsit az ilyesmi, de a kérdései most valamiért nyugtalanították, és nem tudott rájönni, miért.

- Homura-nee-chan ediacarai! És Madoka is! - vágta rá az ajtón kileső Tatsuya. Homura szinte irigyelte, hogy óvodásként azt mondhat, amit csak akar. Neki jobban kellett ügyelni a szavaira, ha nem akarta folyton az emlékek foltozgatásával tölteni az idejét. Hazudni viszont nem szeretett és még annál is kevésbé tudott Madoka szemébe nézni, ha véletlenül mégis hazugsághoz folyamodott. Új pozíciójában néha mégis szüksége volt rá, hogy elhallgasson dolgokat, így hát rászokott, hogy inkább Kyubey-féle féligazságokkal válaszoljon.

- Ugyan, Takkun... Tudod, hogy akkor még nem éltek emberek! - kacsintott rá a kisfiúra egy félmosollyal. Ilyenkor az a legjobb, ha a kívülállók azt hiszik, egy kis családi tréfálkozást hallanak. Tatsuya úgyis csak nagyot akart mondani, de régebbi korról nem hallott a mesékben, amikbe Tomohisa és a lányok rég kihalt állatszereplőket helyettesítettek.

Ahogy Takkun nyomában Mei is elősétált a teremből, Tamura ismét hátrahőkölt. Homurát kezdte zavarni ez a szokása, de méltatlannak érezte volna ezért elküldeni kedvenc csatlósát, aki soha nem dobálta meg paradicsomokkal, legfeljebb az ujjába csípett bele néha. Hagyta inkább, hogy a kis raptor felkapaszkodjon a ruháján és újra a nyakába telepedjen.

- Nem veszélyes ez a "halálmadár"? - kérdezte az óvónő. - Nem szeretném, ha megharapná valamelyik gyereket. Mi van, ha megfertőzi valamivel? Úgy néz ki, mintha egy kutatóintézetből szökött volna meg... - Mei ezt hallva tátott szájjal rásziszegett, kivillantva rengeteg apró fogát. - Mármint, ilyen állat nincs is. Honnan szedted?

- Mei nagyon régóta velem van. - válaszolta Homura, miközben nyugtatón megsimogatta a haja közül előre figyelő tollas fejet. - Nagyon okos, soha nem harap ok nélkül. Sokat játszanak Takkunnal, de soha nem tett kárt benne.

Legfeljebb túl messzire szalad vagy repül a lélekkövemmel, esetleg véletlenül megsemmisít kisebb tárgyakat, tette hozzá gondolatban Homura. Az óvónőt láthatóan nem sikerült meggyőznie.

- Nézze, Tamura-san, az emberek évezredek óta tartanak ragadozókat házikedvencként. Általában okosabbak és érdekesebb a viselkedésük, mint a növényevőknek. Ráadásul Mei már rengetegszer bizonyította, hogy megbízhatok benne. Higgye el, semmivel sem veszélyesebb, mint egy jól képzett kutya.

Az óvónő továbbra is nyugtalanul fürkészte őket, és Homura ennek a legkevésbé sem örült. Néha vicces volt ráijeszteni az emberekre, de ez a feszült, ijedős fiatal nő a szemüvegével és a háta mögött szigorú copfba összefont sötét hajával majdnem olyan volt, mintha régi önmaga tekintene rá a félelemtől ugrásra készen. Teljesen normális, ha az ember féli a Halált, esetleg a madarát, de Homurát most még ez a gondolat se tudta megmosolyogtatni.

- Értem, Akemi-san, de vannak szabályok, amiket nekem is be kell tartani. Annak sem örülnének, ha kutyát engednék a gyerekek közé. Szeretném, ha máskor nem hoznál be állatot az óvodába. Azt hiszem, jobb lesz, ha behívom a szüleiteket és ezt a ...Madokát is. Aggódom a kisfiú egészséges fejlődéséért.

Homura még épp időben fogta meg Tatsuya vállát. Vele ellentétben a gyermek láthatóan élvezte a játékot és valami ütőset akart mondani Tamurának.

"Hagyd, játszhatsz Mei-jel odakint. Jobb lenne, ha most nem mondanánk semmi többet."

A kisfiú tudta, hogy komoly oka lehet, ha a fogadott nővére szavak nélkül szól hozzá. De mintha nem egyedül hallotta volna a figyelmeztetést. Az óvónő szemében valami vörösen villant, ami Homurát aggodalommal töltötte el. Talán csak képzelte, de még Madokától különválva is olyan hatalma volt, hogy kifejezetten veszélyes volt dolgokat csak úgy elképzelnie. A lány inkább gyorsan elbúcsúzott és Tatsuyát kézen fogva kisurrant az épületből.

* * *

- Takkun! Én most itt maradok, amíg játszotok. Ha bármi furcsát látnál, azonnal szólj nekem! Tudod, hogy meddig mehettek.

A gyerek lelkesen bólintott.

- Ha a cicás nénit látom, akkor is szóljak?

- Csak ha furcsább, mint máskor. - mosolygott rá Homura, aztán újra a gondolataiba mélyedt.

Látszólag semmi szokatlan nem volt abban, ami az óvodában történt. Akár önmagát is okolhatta, amiért már a megjelenésével is egy ismeretlen ember tűrőképességét próbálgatta. Az óvónőnek gyengék az idegei, így aztán nem is találták meg a hangot egymással. Azon kívül az a dolga, hogy vigyázzon a rábízott gyerekekre, akár aggódhatott is egy furcsább családtag láttán. De Homurát nem ez nyugtalanította, hanem Mei jelzése és a saját megérzése, a kettő egy és ugyanaz. Most, hogy felébredt benne a gyanú, a világ megváltozott közülötte. Az emberek óvatosan méregették a szemük sarkából és szótlanul elkerülték. Lehet, hogy eljött, amitől mindig is tartott? De nem emlékezett semmi szokatlanra, ami figyelmeztette volna. Ha ez volt maga az előjel, hát nyugtalanítóan közelről érkezett.

Megrázta magát és úgy döntött, inkább csatlakozik Tatsuyához. A tudatalattija talán kész lesz a válasszal, mire haza kell indulniuk. A zsebéből elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi idejük van még a parkban. De hiába tapogatta, kopogtatta, rázogatta, a kis képernyőn nem látott semmit. Megpróbálta felidézni, mikor jött el otthonról, de arra sem emlékezett. Miért is kellett neki rögtön felkelés után elindulni? Mintegy válaszképp a monitor felvillant, és a lány tudta, hogy más dolga akadt. Fogadott öccse épp a park túlfelén játszott a kis raptorral. Botot dobott egy csapat sakkozó és kártyázó nyugdíjas közelébe. Mei odaszaladt és a fogai közé vette, aztán minden irányban átcikázott az emberek között, és jól megnézte őket. Láthatóan mindketten nagyon komolyan vették Homura kérését. A következő célpont két beszélgető anyuka volt. A bot máris landolt a pad mellett, ahol ültek. A gyíkmadár fent ült egy már-már vészesen távoli fán, ugrásra készen, amikor Homura szólította. Egy haldokló mágikus lány várt rájuk, hogy az utolsó pillanatban kiemeljék a lélekkövéből és vendégül lássák Madoka házában. Mei visszanézett rá, mérgesen rikoltott, aztán elrúgta magát az ágról - egyenesen az ellenkező irányba.

 Homura magában valami káromkodásfélét sziszegett, miközben a bőrét és a ruháját feltépték a hátából kivágódó fekete tollas csontszárnyak. Ő is elrugaszkodott, de már későn. Mei túl messze volt, hogy a testében utolérje. Ő mégis felemelkedett, a tollai körül sziszegett a levegő, ahogy a park fái elsuhantak alatta. Homura ekkor ébredt rá, hogy mi folyik körülötte. Hogy teljes bizonyosságot szerezzen, élesen felvágódott. A sétány rémisztő tempóban zsugorodott alatta. A Halál egyetlen sebezhetősége a lélekköve volt, ami odalent siklott egy félkész madárhoz kötözve, aki jóformán képtelen volt a maga erejéből feljebb emelkedni. Száz méterrel lejjebb. Kétszázzal. Hatszázzal. Ezerkétszázzal. Alant robbanások villantak, a város sötét füstbe burkolódzott, de nem volt kit megmenteni, nem volt kiért aggódni. A lent játszó Tatsuya csak az ő képzeletének szülötte volt. Nem volt előjel, ez maga volt a háború. Homura hátrafeszítette a szárnyait és irtózatos sebességgel a földbe csapódott.
A Sírrabló és a Halál Angyala

2. fejezet: Reptile ~ Hüllő

(Pedig már elhatároztam, hogy nem lesznek zenés címek... Ez a jó kis Nine Inch Nails szám azért idetalált :D)

A műfajjal meg bajban vagyok. Ezúttal nincs annyi science, mint az MGC/GOSE alatt. Akartam sok szép szöveget írni ide, most meg nem jut eszembe semmi...

Ja, hogy nem látni a sírrablót? Nem baj, kaptok helyette Halált.

Hashtag: A mi hüllőink sokkal jobbak! || Okos kislány || Homura Tamura || Ediacara || Szárnyak

Előző fejezet: alvaro84.deviantart.com/art/TR…
Következő fejezet: alvaro84.deviantart.com/art/TR…
© 2016 - 2024 alvaro84
Comments0
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In