MGC1: Mysterious Cat

Magical Girl Crusade 1. fejezet: Strange Bird of the Moon, Illusion of Mysterious Cat ~ Furcsa madár a Holdról, egy titokzatos macska illúziója

Tudta, hogy ezek nem közönséges járókelők, vagy kutatók. Tudta azt is, hogy nála akkor se lehetnek jobbak. Ismerte a stratégiájukat is, előző alkalommal megfigyelte őket. Minden körülmények között megpróbálják majd bekeríteni, sarokba szorítani. Viszont csak ő ismerte a környéket, az üldözői nem, és nem is hozták magukkal a helyi rendőröket. Túl önfejűek, még idegenben is. Megszokták, hogy olyasmivel foglalkoznak, hogy a legtöbben úgyse hinnének nekik. Ebben hasonlítottak rá. Neki mégis ki kell törnie ebből a csapdából, és ki másra számíthatna...? Velük együtt talán meggyőzhetné a többieket is. Talán? Biztosan meg kell. Többször aligha próbálkozhat.

Néha megmutatta magát mindkettejüknek, hogy biztosan követni tudják. Közben bizonyára össze is zavarta őket, azt még ők se szokták meg, hogy az üldözöttjük egyszerre két irányba meneküljön. És ha valamivel, hát ezzel bizton fenntartja az érdeklődésüket... iskolai ruhájából közben a mágikus lány jelmezébe bújt, ebben jobban tudott mozogni, és keze ügyében tarthatott több tucat hasznos segédeszközt. Ellenőrizte Kyubeyt is: bevált a számítása, az állatkát a gyenge pont az univerzum szövetében jobban lekötötte, mint hogy mihez kezd az elcsatangolt báránya. A lány megkönnyebbült. Jöhet a terv következő pontja. Egy közeli tető fele vette az irányt, elrejtőzött egy percre, majd ugyanúgy, mint az előbb, színlelt óvatossággal lepillantott a korlát fölött. Úgy tett, mintha a nőt figyelné, aki persze azonnal kiszúrta. Ebben a pillanatban ütést érzett a tarkóján. Megszédült, de állva maradt: hátulról valaki elkapta, és mindkét karját hátrafeszítette. Tehát a férfi is megérkezett. A kép egy pillanatra elsötétült. Amikor magához tért, már hason feküdt a tetőn, két üldözője társaságában.

- Nem tudjuk, hogyan csinálja, alaposan kötözd meg! - sziszegte a nő, miközben eltette a fegyverét, majd elrohant. A férfi roppant szakszerűen tette mozgásképtelenné a rejtélyes szökevényt. Mire végzett, a nő meg is érkezett a rendőrségi Skyline-nal.
- Hasznos ez a járgány. Máshogy közfelháborodást váltanánk ki, ha japán állampolgárokat gúzsba kötve hurcolnánk végig a városon. - hallotta a lány, miközben könnyedén bepaterolták a hátsó ülésre.

----------

[MITAKIHARA EGYETEM]

Az ajtó nyitva várta őket, miután a folyosón egy gyanús alakú fekete nylonzsákot cipelve vonultak végig. Elég nagy feltűnést keltettek, de nem kérdezett senki semmi kínosat, inkább elfordultak, ahogy meglátták őket. Elterjedt, hogy az öreg külföldi tudós boncoláshoz kapta az alagsori labort, valami rendőrségi munkához. És hogy betegesen szereti ezt a munkát. Ez kapóra jött, a zsák nélkül nem lett volna ilyen könnyű dolguk.

A nő gondosan bezárta az ajtót, miközben a férfi a zsákot óvatosan egy székre helyezte, majd lehúzta a benne lévő alakról. A szobába ebben a pillanatban lépett be egy fiatal, kreol nő. Egy láda kémcsövet tartott a kezében, amit most meglepetésében a padlóra ejtett. Néhány cső azonnal összetört, a többi össze-vissza gurult a földön.

- Jézusom, Peter, ez egy gyerek! Mit műveltek? Azonnal oldozzátok el!

A zsákból szinte betegesen vékony, tizenötéves-forma japán lány került elő, tényleg alaposan összekötözve. Selymes fekete haja most elég ziláltan vette körül hűvösen szép arcát és az egész felsőtestét. Kissé még kábának tűnt, de azért láthatóan magánál volt, sötét levendulaszín szemével áthatóan figyelte őket.

- Tudjuk, hogy nem hivatalos módon jártunk el, és nem is tartóztathatunk le. - mondta a szőke nő, miközben elé tett egy nyitott FBI igazolványt. Olivia Dunham, olvasta a lány. Nem újdonság.
- Azért a lövésért mégis tartozol némi magyarázattal. - tette hozzá Peter, a biztonság kedvéért japánul. - Jobban tennéd, ha legalább addig itt maradnál, amíg szolgálsz némi felvilágosítással.

Miközben a lány beszélt, ők fokozatosan kioldozták a köteleit. Peter azonnal fordított mindent, amit mondott.

- Rendben van, de rázós lesz. Nem gondolom, hogy elsőre elhinnék, de tudniuk kell, hogy egy másik időből jöttem. Az elkövetkező néhány hetet már sokszor végigcsináltam. Magukat harmadszor látom Mitakiharában.
- Te jó ég! Hogyan sikerült? - csúszott ki az öreg tudós száján.
- Sajnálom, hogy csalódást okozok: fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog. Nevezzük mágiának. A kívánságom tehet mindenről. Meg akartam menteni Madokát, az egyetlen igaz barátomat ezen a világon! Ezért visszatértem oda, ahol találkoztunk, és elölről kezdtem az egészet. Azt hittem, hogy így megtalálom a helyes utat.

Feszülten figyeltek Peterre és a lányra felváltva. Akár igaz, amit hallanak, akár nem, biztos, hogy érdekes lesz.

- De akárhogy próbáltam, minden csak egyre rosszabb lett. Végül már senkire nem akartam támaszkodni, kiszámítható körülményeket akartam - és még így is kudarcot vallottam. Újrakezdtem. El akartam törölni azt a dolgot a Föld színéről, anélkül, hogy bárkinek bántódása essék. Újra csúfos kudarcot vallottam: annyit értem csak el, hogy Walpurgis helyett én pusztítottam el mindent, Madoka pedig megölte magát. Mondhatják, hogy ez nem történt meg, ő most is él, de ha lehunyom a szemem, mindig látni fogom! És ahogy újra meg újra elkezdem, a világ is változik, vagy én őrülök meg egyre jobban. A dolgok, amikre emlékszem, többé már nem ugyanúgy történnek. Mintha a világ kiesett volna a rendes kerékvágásból, és sodródna. Mindent elrontottam, de mindig új hibákat fedezek föl! Azt hiszem, maguk is a hibák miatt jöttek. Félek...

A furcsa lány magába roskadva zokogott az üvegasztal túloldalán. Ők megdöbbenten hallgatták, ahogy Peter tolmácsolta a monológot. Még a kreol nő is abbahagyta a kémcsövek szedegetését. Olivia óvatosan átnyúlt az asztal fölött, és gyengéden a kezébe vette a lány kezét. Az fölnézett.
- Nyugodj meg... mi megteszünk mindent, hogy segítsünk. - mondta neki Olivia.
- De maguk teljesen véletlenül keveredtek ebbe az egészbe, miért tennének bármit értem, vagy a barátaimért? - kérdezte a lány gyakorlatlan, de helyes angolsággal.
- Azért, ifjú hölgyem, mert ha nem tesszük, még jobban kilyuggatod a világunk határait, és a fizika törvényei egyre jobban a fejük tetejére állnak. - válaszolta keményen az öreg tudós.
- És azért, mert én is megkíséreltem a lehetetlent; és sikerrel jártam. - tette hozzá szelídebb hangon. - dr. Walter Bishop - nyújtotta a jobbját a lánynak.

A lány elfogadta a felé nyújtott kezet.
- Tudom, már találkoztunk. Az én nevem Akemi Homura.

- Walter, te elhiszed, amit mond? - kérdezte Peter.
- Pillanatnyilag se bizonyítani, se megcáfolni nem tudom. - válaszolta Dr. bishop. - De azt kell mondjam, túl jól illeszkedik mindahhoz, amit tudunk. Az ő kis játéka az idővel könnyen felerősíthette a párhuzamos univerzumok közti kölcsönhatásokat. Ez magyarázatot adhat a degradáció ugrásszerű felgyorsulására, amit épp tapasztalunk. Feltétlenül kitalálok valamit, hogy ellenőrizzem az állításait.
- Egyelőre mindenesetre hiszek neki. - összegezte végül.

- Nem kellett volna így megkötözniük - dörzsölte a lány csuklóját. - Nem akartam elszökni, sem bántani magukat.
- Igazán nem tudhattuk. Végül is rámlőttél. De elnézésedet kérem. - válaszolta Peter. - Peter Bishop. - tette hozzá. - Ő pedig, amint láthattad, Olivia Dunham.
- Együtt, izé, dolgozunk. - toldotta meg Olivia.
- Astrid Farnsworth. - fogott vele kezet a kreol nő is. - Még ha már találkoztunk is.
- Az FBI Tudományos Csoportjától jöttek, a japán Nemzetbiztonsági Hivatal kérésére. Jó, bevallom, a levelet én írtam. Most pedig a Mitakihara Egyetem alagsorában vagyunk. - sorolta Homura. - A mieinknek ez arcvesztés, ha én nem írom meg a levelet, egy hétig vitatkoztak volna, és ez mind elvesztegetett idő. Így könnyebben belátták, hogy ezzel nem bírnak, maguknak pedig épp a profiljába vág.

- Azt mondod, nem bírnak vele. Van róla fogalmad, mivel állunk szemben? - kérdezte Olivia. Meglepő választ kapott.

- Igazából egyszerre több ellenféllel. Az egyiket képtelen vagyok kiiktatni. A másik legyőzhető... de eddig mindig hatalmas kudarccal végződött, amikor találkoztunk vele. A Walpurgisnachtról van szó. Igazából csak Madoka tudta legyőzni, anélkül, hogy letarolná a fél várost. Bár ne tette volna!

A többiek kérdőn néztek rá.
- Walpurgisnacht...?

- A legerősebb boszorkány megjelenése, aki valaha a Földön élt. Váratlanul bukkan föl, a nyomában háborúk, katasztrófák, pusztulás jár. És most már olyan hasadékok is, mint a tegnapi. - a lány egy pillanatra megállt. Rádöbbent, milyen hihetetlen dolgokat hordott össze.

- Jaj, elnézést, megint nagyon a közepébe vágtam... Walter, legutóbb is maga értette meg leghamarabb, pedig látja, képtelen vagyok tudományosan megmagyarázni, én csak a fegyverekhez értek. Sajnos túlságosan is. De létezik az a valami, amit mágiának hívunk. Ennek a hordozói vagyunk mi néhányan, akik védeni próbáljuk az emberiséget a boszorkányoktól - akik belőlünk lesznek, ha kudarcot vallunk. Ha tudtuk volna, sose vágunk bele... persze a Walpurgisnacht akkor is elkövetkezne. Az, aki Walpurgis lett, réges-régen megkötötte a maga szerződését.

- De ez a Madoka elbír vele. - szólt közbe Peter.
- Könnyedén. A bökkenő csak az, hogy aztán belőle is boszorkány lett, csak még sokkal erősebb. Hetek alatt elpusztította volna a bolygót, ha akkor nem térek vissza, hogy megakadályozzam. - válaszolta Homura.
- És akkor magad győzted le ezt a... boszorkányt.
- Pontosan. Jó néhányszor kellett próbálkoznon. És semmivel sem lett jobb az eredmény.
- De te nem változtál át...? - fogta rá a pisztolyát Olivia.
- Dehogy. Akkor most nem lennék itt. - válaszolta a fekete hajú lány. - Ráadásul én aligha fogom támadásra elhasználni az erőmet. Nem is tudok a mágiámmal támadni, mint a többiek. Biztos, mert az volt a kívánságom, hogy védelmezzem Madokát. Úgyhogy én hagyományos fegyvereket használok.

- Remek. Tehát azokkal is elpusztítható. Ez csak... -  Peter hirtelen elhallgatott. Együttérzően nézett a lányra, mintha előre sejtené a választ.
- Csak tűzerő kérdése, igen. - bólintott Homura sápadtan. - Sokat próbálkoztam, utoljára egy 15 kilotonnás W45 MADM dél-koreai másolatából kiszerelt robbanófejet használtam - és ezúttal győztem. Csak az meg elvitte a fél várost, csak az Isten tudja, hány emberrel, és Madoka családjával együtt. Ráadásul az észak-koreaiak rájöttek, hogy hiányzik a büszkeségük. A maradékkal atomcsapást mértek Dél-koreára, amire az USA válaszolt, és Kína is épp készült beszállni... mikor újra visszajöttem. Sajnálom, magukat is megöltem.

Némán ültek egy darabig, mindenki próbálta megemészteni, amit hallott. Végül újra Homura törte meg a csendet:
- Ne haragudjanak, most dolgom van. Rajta kell tartani a szemem Madokán, nehogy a másik ellenségünk tönkretegye. Róla majd legközelebb beszélek. Este, fél tizenegykor, ugyanitt találkozunk! Akkor valószínűleg nem fog történni semmi különös, bár ebben már én se lehetek biztos. Ezúttal legalább Charlotte miatt nem kell aggódnom.
Miközben beszélt, fölkelt az asztaltól, és az ajtóhoz sétált. További magyarázat helyett kilépett a helységből, és becsukta maga után az ajtót. Mire Peter kiugrott utána a folyosóra, már sehol nem látta.
- Hagyjad... - szólt utána Olivia. - Vissza fog jönni. Olyan, mint egy macska, soha nem fogjuk magunk mellett tartani. De azt hiszem, itt lesz, amikor szükségünk lesz rá.
- Egy fekete macska... - dünnyögte Peter. - és elég furcsán kér segítséget...